Te mit tennél, ha az apád, akinek görög tengeri teherflottája van mauritiusi zászló alatt, csak kétezer dollárt küldene a szokásos havi ötezer helyett, mert morcos a porrá tört tűzpiros Sciroccód miatt? Bejárnál az orvosi egyetemre, ahol négy éve másodéves vagy, vagy egy étterem közepén toronyba rakott felespoharakba locsolnál el két üveg 12 éves Johnnyt, mondjuk egy sima kedd este? Jorgosz barátom ez utóbbit választotta, aztán amikor már nem volt étterem, ami bírta volna svájci tányérral a buli csúcspontját jelentő tányértörős görög vigalmát, nyitott magának egyet. Igaz, az καφέ - ουζερί-nek indult és romhalmazként végezte bő egy hónap után. Az volt a terv, hogy a közel háromezer, egyetemistának álcázott görög fiatal közül a bulisabb arcok esetleg napközben - egyetem helyett, naná -, de leginkább péntek-szombat este minimál éttermi kínálat (mezedes, máshol előétel gyanánt futó falatkák) mellett aljasodhatnak le hajnalra, esetleg anyaországbeliként letört borospoharakkal vidám verekedésbe keveredhetnek ciprusi kollégáikkal.
A fénymásolt étlapon egyetlen komolyabb főétel szerepelt, a sztifádó. Masszív tétel a tojással bundázott sült feta, a fasírtgolyók, és a konzervben kapható rizzsel töltött szőlőlevél mellett, persze hálás is, mert Jorgosz haverom szárnysegédjének elég volt egy héten 1-2 nagyobb badellával lefőznie, a kistányérnyi adagok addig biztosan kitartottak, míg vasárnap hajnalban a matt részegen hátramaradt közeli ismerősök ki nem tunkolták pitával, a konyhapulton, hidegen, lábasból.
A klasszikus sztifádó alapanyaga a borjú, marha, esetleg nyúl, gondolom tájegységenként más és más, mindenesetre miután drága görög barátom néhány zűrös ügye miatt úgy pattant meg, és adta fel a nőgyógyász karriert a biztos hajómágnásiért, hogy rám hagyott egy komolyabb kezesi tartozást az akkor még Westel felé, meg az APEH vegzálását cége magyar állampolgárságú kapcsolattartójaként, kedvenc kajáját alantas csirkéből készítem el. Sőt, kimondom; sokkal finomabb így és egyébként is: αντε γαμησου pe Μαλάκα!
Csirke sztifádó mazsolás kuszkusszal
Kell hozzá kb. 3-4 centis kockákra vágott csirkehús (combfilé, mell, kinek mi), némi olajon apróra vágott vöröshagymával megfuttatva, aztán rá paradicsompüré (ez megint szabadon választott, konzerv sűrítmény, vagy kockázott pomodori pelatti), és a kihagyhatatlan vörösbor. (Utóbbinál nem elvárás a Szemes-féle 2008-as villányi Portugieser, bármilyen előző estéről maradt száraz megteszi.) A lényeg egyébként is a fűszerezésben van, mert kell bele a szokásos só-borson kívül fahéj - ez adja meg szerintem leginkább a különlegességét - babérlevél, szegfűbors, némi fokhagyma, és méz. Aztán csak lassú tűzön kell (lefedve) rotyogtatni, és a vége felé komolyabb mennyiségű gyöngyhagymával megszórni, majd fedő nélkül összebuggyantani. (Ilyenkor, mint a pörköltszerűségeknél általában, az a cél, hogy a szaft besűrhödjön.) A kuszkuszt viccesen könnyű elkészíteni, gyakorlatilag csak le kell forrázni, aztán hagyni, hogy megdagadjon, esetünkben a korábban beáztatott mazsolával együtt. A sztifádó alá csak úgy mezítláb adom, bár létezik mindenféle sáfrányos, kurkumás, előbb hideg vízben áztatott, aztán gőzölt eljárás is, csak most nem a durumbúzából készült tradícionálisan észak-afrikai köret a főhős.
Az ízlés és az igény szerinti arányok, valamint két, üvegtörmelékben álló, csontrészeg, szájukban öklömnyi borjúkockákkal, és az állukról a kitűrt fehér ingükre csurdogáló sztifádószafttal küzdő görög fiatal elképzelését az olvasóra bízom. Azért szétnézhettek itt, itt, és itt.
Édeskés, pikáns, különleges kaja a végeredmény, és szerintem nem árt neki, hogy csirkéből készül, bár erre a módra nem találtam túl sok utalást vagy receptet a weben. Mondjuk melyik gasztroblogger volt még olyan hülye, hogy kezességet vállaljon egy görög milliomos hülye gyerekére?!
